Másik feladatát nem végezte el, sőt ez a kötelesség jobban sürgetett, mint valaha, tetteket követelt

Manapság csak nagyon kevesen nem ismerik azt az érzést (mondjuk, hogy ők a kivételes szerencsések, vagy mondjuk, hogy ők a kivételesek, akiknek életvezetési tanácsadó könyvet kellene írniuk), amikor a káosz úgy eluralkodik körülöttünk, a feladatok olyan szétválaszthatatlanul nőnek bele egymásba, hogy az ember a végén már azért érzi tehetetlennek magát, mert fogalma sincs, hol is lenne érdemes nekikezdeni, melyik ponton lehet fogást találni a kötelezettségek tüskékkel teli gumóján. A  "nincs tiszta póló, mosni kéne - le kell szedni a szárítót, hogy legyen hová teregetni - rendet kell végre tenni a gyerekek szekrényeiben, mert nem fér be, amit a szárítóról leszedek - ki kell válogatni a téli holmit és elcsomagolni, elővenni a tavaszi-nyárit,  hogy értelme is legyen a rendrakásnak - de a gardróbot, ahová a téli holminak mennie kéne, nem lehet megközelíteni a könyves dobozoktól, amiket még nem pakoltunk ki a költözés óta - el kellene végre vitetni a régi, rozoga polcokat és beállítani az újat, hogy legyen hová kitenni a könyveket - ...." típusú, végeláthatatlan folyamatábrák megszelídítéséhez szükséges lelkierő nem mindig adott, és habitustól is függ, hogy ki hogyan kezeli őket. Nemrégiben egyszerű, kicsit sem hatékony, viszont kifejezetten megnyugtató stratégiát választottam: a "mivel is kezdjem, hová is kapjak?!" kétségbeesését azzal igyekeztem elűzni, hogy amikor a kicsi lány egy délután elaludt, kinyitottam az ablakot, hogy minél több szökkenhessen be a tavaszi napfényből, fogtam a maradék pamutokkal teli kosaramat és elkezdtem színeket egymásba horgolni. Ahogy gyarapodtak az egymásba kapaszkodó sorok, úgy csitult az egymásba kapaszkodó feladatok miatt érzett szorongás. Mire a gyermek felébredt, már arra is volt tervem, hogy a spontán elkezdett színorgiából hogyan legyen jól kihasználható, etno-stílusú tavaszi-nyári ruhadarab. A mosógépet már jókedvűen indítottam el, másnap a szortírozást is megejtettem, mert bár a régi könyvespolcok még mindig nálunk vannak, a könyves dobozokat ideiglenesen máshol szállásoltam el, így a gardróbba is bejutottam. A régi és új feladatok sora persze azóta sem rövidebb, de kit érdekel ez, ha a kész ruháról a tulajdonosa a következő tömör, mégis mindenre kiterjedő értékelést adja: - Jaaaj! Cíp! - azaz, szabad fordításban: jaj, de szép!

Részletek a Ravelry oldalán

Készen állok az indulásra, még úgy is, hogy tudom, félek az élettől, és önmagamtól még inkább*

A mai tizenévesek, mondják, folyton a számítógép előtt ülnek, amikor meg nem, akkor az okostelefonjaikat nyomkodják, szociális életüket a fészbukon élik, keveset mozognak, bezzeg a figyelmük ide-oda ugrál, nem lehet őket lekötni, az iskolában nem motiváltak, helyüket a buszon nem adják át, apjukat-anyjukat nem tisztelik, ahogyan egymást sem, virágzik köztük az online szívatás, nem olvasnak könyveket, szegény Jókai csak porfogó a polcon, borzalmas zenéket hallgatnak, nem járnak kirándulni a márciusi erdőbe, hogy áhítattal figyeljék a kis mókusok játékos ugrabugrálását a hajlékony tavaszi ágakon.
A mai tizenévesek, mondom én, bámulatos rugalmassággal integrálják a digitális világ eszközeit a hétköznapjaikba, és ha van rá módjuk, és főleg, ha van olyan referenciaszemély a közelükben, aki értelmes célt tud mutatni nekik, akkor kifejezetten építő, okos dolgokra használják ezeket (és, igen, ha nem találnak ilyet, akkor bugyuta, meddő tevékenységekbe is ölhetik az energiáikat); a szociális kapcsolataik életkorban és földrajzi elhelyezkedésben is jóval szórtabbak, mint a szüleik egy-két háztömbös gyerekkori barátságai (és, igen, ezért több veszélyt is rejtegetnek); sokan közülük nehezen találják meg a nekik való mozgásformát azokban az egyesületekben, intézményekben, amelyek főleg a versenysport utánpótlásra összpontosítanak és nem a mozgás közös örömére, de a legtöbben kilométereket képesek gyalogolni egy-egy jó hangulatú osztálykiránduláson, vagy órákig ugrálni nyáron a Balatonban a haverokkal (igen, jó volna, ha létezne még úgynevezett tömegsport, ahol nem csak a tehetségesek, hanem bárki örömmel sportolhatna, de nálunk csak stadionokra van pénz); azért a kevés tanárért, akik képesek őket a saját nyelvükön, jó eszközökkel megszólítani, rajonganak (és igen, akik meg nem, akik avíttas közmondásokkal megtámogatott átlátszóan didaktikus közhelyekben fogalmaznak, annak tojnak a fejére és a tantárgyára); szerencsére kellő mértékű dac van bennük az idős hölgyek és urak azon csoportja iránt, akik méltatlankodó agresszióval hazudtolják meg a buszon a saját elesettségüket és rászorultságukat az ülőhelyekre, de kifejezetten gyengéd figyelemmel képesek átvezetni egy gyengénlátó, fehér botos embert az úttesten, ha látják, hogy a járda szélén toporogva nem mer elindulni; kétségtelenül sok hülyeségbe beleviszik egymást (és ezen a téren is jóval inkább ki vannak téve a rosszra csábító hatásoknak az elődeiknél a névtelen gyalázkodásoknak teret adó és a következményeket meg az egyéni felelősséget káros módon elleplező közösségi médiumok világában), de ha már cyberbullying, akkor idézzük fel egy percre Nemecseket vagy A Legyek Urát,  és lássuk be, hogy a baj mindig ott üti fel a fejét, ahol nincs a közelben segítőkész, megértő és megbízható felnőtt, akit be tudnak vonni a problémáikba; amikor a könyvekkel macerálnánk őket, akkor nézzünk előbb körül: vajon hány felnőtt kezében látnak könyvet a metrón, és hányéban telefont (és vajon hány magyartanár van, aki néhány rövid, gondosan válogatott Jókai-szemelvény mellett a kortárs young adult fiction szekcióból is, azt jól ismerve válogat kötelező olvasmányokat); a borzalmas zenékre panaszkodók jó része örömmel illegette magát anno a Kacsatáncra, vagy ha korábbra akarunk visszanyúlni, akkor párás szemmel énekelte borgőzös családi névnapokon az Akácos út című örökzöldet; és végül: mókusfigyelés terén talán tényleg vannak lemaradásaik, de hogy a szabadba vágyakozással annak ellenére sincsen baj, hogy erdőért sokaknak már elég messzire kell utazni, azt kellően bizonyítja az az invázió, amelynek során a kamaszok ilyenkor tavasszal suli után ellepik városi(as) környezetük sokszor csak mutatóba megmaradt zöld - vagy szürke - területeinek legtöbbjét, a parkokat, játszótereket, hidakat, folyó- és rakpartokat.
Ehhez pedig a tavaszi szelek idején nem árt egy jó meleg, de az egyre gyakrabban lekerülő nagykabát miatt esztétikai minőségében is kifogástalan kardigán vagy kiskabát.

Ravelry

* A címet Kira Poutanen felzaklató könyvéből kölcsönöztem, amit minden gyakorló szülőnek (de különösen kamaszlányokat nevelőknek) kötelezővé tennék: A csodálatos tenger.

A gyermek ne tegyen semmit se azért, csak mert mondják neki! Semmi sem jó neki, csak az, amiről maga is érzi, hogy jó

Suttyomban megint leszökött az asztal melletti székről a kenyerével, ahová pedig már háromszor ültettem vissza, rendes ember asztalnál eszik és nem az édesbátyja szépen megvetett ágyában, különösen nem, ha az édesbáty Borsószem Királykisasszonyt megszégyenítő érzékenységgel reagál a legapróbb morzsákra is.
- Kicsim, mit beszéltünk meg, hol eszünk kenyeret?! - kérdem túljátszott felháborodással.
- Attal. Csüccs. - bólogat megértően.
- Akkor tessék visszaülni a helyedre, a tányérhoz! Nem morzsázhatod össze az ágyat! - mondom enyhébben, de még mindig megrovóan, mire ő a fejét nem megemelve alulról rám néz, lapos pillantással, vonakodva mászni kezd az asztal felé, persze nem szabályos mászással, négykézláb, hanem milliméterről milliméterre araszolva valami eszement kifacsart pózban, Daniel Day-Lewis alakítása A bal lábam című filmben kismiska az övéhez képest, majd az ágy közepénél hirtelen megáll, hasra veti magát, és a szemében kemény daccal odaütögeti a morzsálódó kenyérdarabkát a paplanhoz.
Ravelry

Egyszer azt is látták, hogy babaruhát hímez, ragyogó, pompás aranyfonállal

Ha azt írnám, hogy az idei adventben nem a karácsonyi ajándékok készítése kötötte le az energiáimat, akkor a mondat írása közben bizonyára keserűen kacagnék ezen az eufemizmuson, ami jó, mert kacagni még keserűen is érdemes. Mondjuk inkább úgy, hogy az idei év végén bebizonyosodott, hogy régebben nevetségesen naiv elképzeléseim voltak az egyedülálló anyaságról a valósághoz képest, mert egészen más hosszabb-rövidebb ideig egyedül tartani a frontot a háttérben egy társsal, mint tartósan berendezkedni erre az állapotra, a háttérben legfeljebb nagy halom mosatlan ruhával és mindenféle fenyegető határidőkkel. Az mindenesetre biztató, hogy ha a munkával, betegségekkel és ünnepi készülődéssel súlyosbított decembert ügyesen abszolváltam egymagam a gyerekekkel, akkor a január, a február, a közelgő tavasz és a következő évek is menni fognak.
Egyetlen ajándékot mégis be tudtam fejezni, igaz, ez még egy novemberi névnapra készült volna, de végül annak is mérhetetlenül örültem, hogy a Szenteste előtti éjszakán elkészültem a ruhácskával is, így odatehettem a fa alá a legkisebbnek. Régen okozott valami, pláne ilyen apróság, ilyen nagy sikerélményt - ugye nem csoda, ha ezek után végül is derűlátóan várom a következő évet?

Ha nem fűtünk be, megfagyunk, mint a kutyák. Megértettétek?

A hideg meglehetősen egyértelmű dolog. Ha egyszer bekúszik a kabát alá, egykettőre befészkel a bőrünk alá is, onnan meg már nagyon nehéz kikergetni; jobb tehát elkerülni az ilyesmit. Egy téli fonaltól az ember azt várja, hogy hasonlóan egyértelmű legyen: magától értetődően meleg, kézenfekvően praktikus és nyilvánvalóan puha is.
A klímaberendezések és fűtött garázsok ellentmondásos világában persze már a hideg sem a régi, legalábbis az nem, ahogyan viszonyulunk hozzá. Manapság senki nem lepődik meg, ha az üzletek nyáron hosszú ujjú ruhákat kínálnak a hűtött irodákban dolgozóknak, télen meg papírvékony, béleletlen kabátokat a meleg buszokon zötykölődőknek. De legkésőbb ilyenkor, novemberben eljön az igazság pillanata: a pillanat, amikor - központi fűtés ide, izzasztó metrószerelvény oda - elkezdünk vágyni valami megbízhatóan meleg, védelmezően puha holmira, és az sem árt, ha az a holmi gyorsan elkészül. Az ilyen pillanatokban jön jól a téli fonalakkal szembeni elvárásoknak tökéletesen megfelelő Phil Looping. Holott nem tartalmaz alpakát, finom bolyhossága, melegsége és puhasága miatt kifejezetten alpaka-érzetű fonal, igazán szép kötésképpel. Dolgozni vele és viselni egyaránt élmény, a csavart minta pedig annyira jól áll neki, hogy volt merszem blokkolás nélkül fotózni, holott az még rendezettebbé tehette volna az összképet.

Köszönöm az 1001 fonalnak a kipróbálás lehetőségét!


Ravelry

Az idő szóra az angyal kuncogni kezdett

Gyerekkoromban egy tündéri doktornénim volt, akihez nagyjából tizenkét éves koromtól egyedül hordtam gyulladt mandulákat, fájós fület, csikaró hasat. A találkozásaink rendre azzal kezdődtek, hogy alaposan megnézett magának, megállapította, hogy nyúzott vagyok és pihennem kellene, majd azzal végződtek, hogy a betegség gyógyulásához szükséges időt megfejelte még 3-4 nap szabadsággal, hogy pihenni is legyen időm a gyógyulás után. A "betegszabadságaim" tehát nettó egy hétről indultak, de a két hetes hiányzás sem volt ritka.
Manapság nem divat sokáig betegeskedni, se gyereknek, se felnőttnek. Taknyos ovisok ballagnak be reggel a csoportszobába, lázas gimnazisták sietnek a matekórára, nehogy lemaradjanak az anyaggal, és a munkahelyeken is gyakori, hogy a köhögős kolléga sorra fertőz mindenkit ahelyett, hogy otthon iszogatná a mézes teát - a félelem, hogy elveszítjük a fonalat (vagy a munkahelyünket), hogy pótolhatatlanok vagyunk, ezért tengernyi felhalmozódott munka vár majd, amikor visszatérünk, vagy éppen, hogy pótolhatóak vagyunk, és ez a távollétünkben ki is derül, a félelem tehát erősebb, mint az alapvető ösztön, ami még a beteg állatokat is irányítja, amikor elvonulnak a többiektől, elbújnak, elfekszenek a gyógyító időtlenségben.
A múlt héten borogatást cseréltem, forró teákat töltöttem bögrékbe, kedvenc ételeket főztem, és kötöttem egy nagylányos, bohókás sálat, remélve, hogy jó időben dekorációs elemként, rossz időben, többször megtekerve melengető darabként segíti majd a visszatérést az iskolai hétköznapokba. Akkora sikere lett (amit én a mókás kukacformának és mindenekelőtt a gyönyörű, látványos színátmenetekkel operáló fonalnak tulajdonítok, amit a megadottnál sokkal vastagabb tűvel kötöttem), hogy megrendelést kaptam egy fiús verzióra is.

Ravelry

Tragédia egy képben

A pillanat, amikor harmadszor is elkezdem radikálisan visszabontani ugyanazt a hónapok óta készülő csipkekardigánt.